Szavazzon 2019 év rovarára!

2018. november 1. 19:51

Szavazzon 2019 év rovarára!

Elindult a szavazás az "Év rovara 2019" címért. December 6-án, éjfélig választhatunk a kis Apolló-lepke, a magyar tarsza, vagy a havasi cincér közül. A nyertes lesz jövőre a rovarvilágot népszerűsítő kitüntetett faj. Mindenkit arra buzdítunk, hogy adja le szavazatát, és népszerűsítse a kezdeményezést!

A Magyar Rovartani Társaság  Év rovara kampányának célja, hogy felhívja a társadalom figyelmét egy-egy rovarra, a rovarok védelmére és az élővilágban betöltött szerepükre. Ezzel nemcsak az adott faj, hanem annak életmódja, életfeltételei is előtérbe kerülnek, így bemutatása a természetben zajló biológiai folyamatok, változások jobb megértését is szolgálja. A védett vagy védendő fajok megismertetése nemcsak a rovarvilág jelentőségére, az élővilágban betöltött szerepére, hanem tágabb értelemben a természetvédelem fontosságára is felhívja a figyelmet.

2019-ben ismét három rovarfaj közül lehet választani: az idei jelöltek mind közösségi jelentőségű fajok. (Közösségi jelentőségű fajnak az Európai Unió élőhelyvédelmi irányelvének mellékletein szereplő fajokat nevezzük; gyakran – helytelenül – a “Natura 2000-es faj” kifejezést használják rájuk.) Jövőre esedékes az élőhelyvédelmi irányelv alapján készülő országjelentés (amelyben a közösségi jelentőségű fajok és élőhelyek természetvédelmi helyzetéről és elterjedéséről kell beszámolni), ezért a Magyar Rovartani Társaság úgy döntött, hogy ennek apropóján választja ki jelöltjeit az Év rovara címre.

Íme a jelöltek rövid jellemzése:

Kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne)

Ha tavasz végén vagy nyár elején üde erdőkben járunk, könnyen szemünk elé kerülhet egy elég nagy, tejfehér színű, kerek szárnyú pillangó, amint elegánsan vitorlázik, vagy főként lilás színű virágokon szívogat. Ez a faj a kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne). Bár a köznyelv – helytelenül – pillangónak nevez minden nappali lepkét, a lepkészek ezt a nevet csak egyetlen családjuknak tartják fenn (Papilionidae), amelyet hazánkban a kis Apolló-lepkével együtt csupán négy faj képvisel. Nálunk a család összes faja védett.

A kis Apolló-lepke teste a nappali lepkéknél szokatlan módon dúsan szőrös. Mindegyik szárnyának alapszíne tejfehér, erezetük fekete. Elülső szárnyán két fekete folt látható, de még feltűnőbb, hogy a szárnycsúcsnál egy széles sávban hiányoznak a pikkelyek, ezért a szárnylemez itt áttetsző. Hátulsó szárnyának belső szegélyén fekete sáv van, amely kiegészülhet egy szárnyközépi sötét folttal.

Sütkérező kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne)Sütkérező kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne)

A lepkének nemcsak a megjelenése, hanem a szaporodása is figyelemre méltó! Párzás után a hím váladékot juttat a nőstény ivarnyílásának környékére, amely a levegőn hamar megszilárdul, és alul elfedi a potroh nagy részét. Így egy kemény tok keletkezik, amely lezárja az ivarnyílást. A lepkéktől általában távol áll a monogámia: megpróbálnak minél több partnerrel párosodni, így viszont egyetlen hím sem lehet biztos abban, hogy éppen az ő génjei öröklődnek tovább. A kis Apolló-lepke hímje az ivarnyílás lezárásával azt próbálja megakadályozni, hogy a nőstény más hímekkel is párosodjon, e módon igyekszik biztosítani, hogy a lerakott petékből az ő utódai keljenek ki. (Lepkénk „erényöve” a hátrébb lévő peterakó nyílást szabadon hagyja.)
Hernyói a keltikefajok leveleit eszik; ezek a szép, lila vagy fehér virágú növények lombfakadás előtt illatos virágszőnyeggé varázsolják az erdők alját. A hernyónak tavasszal igencsak gyorsan kell fejlődnie, hiszen a fák lombosodása után a talajszint általában árnyékba borul, és a keltikék levelei gyorsan elfonnyadnak. A bábozódás – szintén rendhagyó módon a nappali lepkék körében – a talajon, laza szövedékben történik. Írta: Tóth Balázs (MTM Lepkegyűjtemény)

Magyar tarsza (Isophya costata)

A sokaknak talán furcsán hangzó tarsza szó a XIX. században született. A kor kiemelkedő zoológusa, Frivaldszky János illette először ezen a néven a szöcskék egyik röpképtelen, csökevényes szárnyú, lomha mozgású csoportját. A tarszák zöld színű, tojásdad testű rovarok, hosszú végtagokkal. A többi egyenesszárnyúhoz hasonlóan a harmadik pár lábuk meghosszabbodott, ugrólábbá módosult. Kövér testükkel és vékony lábaikkal azonban nem képesek nagyobb szökkenésekre. Veszély esetén többnyire csak ledobják magukat a sűrű növényzetbe, ahol zöld rejtőszínüknek köszönhetően láthatatlanul másznak odébb. Növényevők, nem nagyon válogatósak, számos kétszikűt szívesen fogyasztanak.
A tudomány ma csaknem száz tarszafajt ismer, amelyek megszólalásig hasonlítanak egymásra – szó szerint csak a megszólalásig, ugyanis minden faj hímje az adott fajra jellemző ritmusban ciripel. Ezt ismerik fel a nőstény fajtársak, melyek ha hajlandók a párosodásra, válaszolnak a hímek hívóhangjára. Így azután duett szól az egymástól akár több tíz méterre lévő szöcskék között. A duett segítségével a pár megtalálja egymást a növényzet között.

A nőstények potrohának végén ívelt, oldalról lapított, fogazott végű tojócső nyúlik hátrafelé. Ezzel a talajba rakják le petéiket, amelyek itt vészelik át a telet. Sőt, nem csak a telet, ugyanis többnyire csak a lerakás utáni második-harmadik év tavaszán bújnak ki belőlük a lárvák. A petéknek ez az elhúzódó kelése biztosítja, hogy a populáció akár nagyobb katasztrófákat is átvészeljen. Az apró tarszalárvák a felnőttekhez hasonlók, de még teljesen szárnyatlanok. Hat vedlés után érik el az imágó stádiumot.

A tarszák legtöbb faja a Közel-Keleten, a Balkán-félszigeten és a Kárpátok hegyvidékein él. Hazánkban hét fajuk fordul elő, amelyek egy kivételével védettek vagy fokozottan védettek. Utóbbiak közé tartozik a magyar tarsza, amely a Kárpát-medence bennszülött szöcskéje. A többi, hozzá hasonló fajtól néhány, többnyire csak a szakemberek által felismert alaktani bélyeg mellett jellegzetes ciripelése különíti el. Jó természetességű üde réteken, löszgyepeken, sztyeppréteken találkozhatunk vele. Korábban rendkívül ritkának tartották, az utóbbi évtizedekben azonban számos új populációját fedezték fel célzott, elsősorban ultrahangdetektoros kereséssel. Mivel állományának nagy része hazánkban él, kiemelt felelősségünk van ennek a különleges szöcskének a megőrzésében.
Írta: Puskás Gellért (MTM, Kisebb Rovarrendek Gyűjteménye)

Havasi cincér (Rosalia alpina)

Kirándulni tavasszal és nyár elején a legjobb. A bogarászoknál is ez a csúcsszezon: a legtöbb fajjal ekkor találkozhatunk hazánk tájain. Júliusban már nagy a hőség, és a bogarak száma a kánikula idején napról napra csökken. Magasabb hegységeink erdeit azonban mégis érdemes ilyenkor felkeresnünk – júliusban rajzik ugyanis Magyarország egyik legszebb bogara, a havasi cincér.

Ezt a rovart aligha lehet bármivel összetéveszteni, és az is könnyen felismerheti, aki korábban csak képen látta. A 3–4 centi hosszú bogár alapszíne fakó égszínkék, melyet bársonyos fekete foltok tarkítanak. Csápja jellegzetes: a legtöbb csápíz végét fekete szőrbojt díszíti. A karcsú hímet könnyen felismerhetjük arról, hogy a csápja sokkal (akár kétszer is) hosszabb, mint a teste, a vaskosabb nőstényé viszont éppen csak túlér a szárnyfedők végén.

Havasi cincér (Rosalia alpina) kidőlt bükkfánHavasi cincér (Rosalia alpina) kidőlt bükkfán

A havasi cincér lárvái – mint a cincérekéi általában – nem túl régen elhalt fában fejlődnek, főleg a bükk törzsében és vastagabb ágaiban. A kifejlett bogarat is bükkösökben láthatjuk leginkább. Ahol éppen nem vágják az erdőt, a lábon álló, de halott vagy a kidőlt fákon érdemes keresgélni, viszont a legbiztosabban nagy farakásokon gyűlnek össze a havasi cincérek – néha akár tucatszámra is. Általában délelőtt 10 óra körül kezdenek mozgolódni, ilyenkor a farakás napos oldalán tartózkodnak, vagy a levegőben röpködnek; azután amikor már szinte kibírhatatlan a hőség, átvonulnak az árnyékos oldalra. A hímek kis territóriumokat jelölnek ki maguknak, amelyeket bőszen védeni igyekeznek a hím vetélytársakkal és más bogarakkal szemben; néha még a közeledő embert is heves „csápolással” próbálják meg elijeszteni. A nőstényeket azonban a közelükbe engedik, és gyorsan párosodnak velük.

A megtermékenyített nőstény az elhalt fa parányi réseibe rakja a petéit, ahonnan a kikelő lárvák hamar berágják maguk a mélyebb részekbe. A felnőtt bogarak élettartama csupán 10 nap körüli, bár a nőstények néha három hetet is megérnek, de ez idő alatt nem is táplálkoznak (a lárvakorukban felhalmozott tápanyagokat élik fel). A lárvák viszont 3–4 évig fejlődnek a fa mélyén, majd az utolsó évükben visszajönnek a kéreg alá, és ott bebábozódnak.  Az erdőben nyárig otthagyott farakás messziről csábítja a havasi cincéreket, de sajnos ez halálos csapda is: az ott lerakott peték a fa feldolgozása során megsemmisülnek, és a ki nem kelt utódok hiányozni fognak a következő nemzedékből. Szerencsére azonban ez a látványos bogár több hegyvidéki nemzeti parkban ma is gyakori – sőt külföldön (például Csehországban) mintha növelné is az elterjedési területét, mert fokozatosan meghódítja a folyók menti erdőket, ahol kőrisfákban is megtelepszik.
Írta: Merkl Ottó (MTM, Bogárgyűjtemény)

   SZAVAZÁS ITT A CIKK VÉGÉN.




Hozzászólások

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés

hirdetés